Ez egy igen érdekes téma. Az életben többször találkoztam már kirívó esetekkel.

1. történet -munkahelyi adok-kapok

Ez egy munkahelyi történet. Volt egy kollégám és én, illetve felettünk egy vezető, alattunk pedig 4-4 beosztott. Ha ki kell állni valakiért akkor én megteszem, főleg, ha az igazságérzetemet sérti, ha semmi esélyem akkor is. Ilyen vagyok.

Voltak harcaim a vezetőmmel, ez idáig rendben van. Sokaknak van. A kollégám viszont konfliktuskerülő volt és nem állt bele dolgokba. Ez is rendben van, ő mindig is ilyen volt. Most ne vizsgáljuk, hogy konfliktuskerülő, hogyan lehet vezető. Történt egy napon, hogy ez a kollégám válság megbeszélést hívott össze, hogy együtt küzdjünk az „elnyomás” ellen. Jól tükrözi az akkori helyzetet, hogy ha már ő írja ki, akkor ott komoly a baj és nem csak nekem van üldözési mániám :).

A vége az lett, hogy egy nagy csapatmegbeszélés kezdődött, ahol minden érintett ott volt és megjelent a személyügy is. Elindult a tegyük ki a halat az asztalra, tehát mindenki mondja el mi a baja. Én kezdtem, de a nézőpontom már előtte is világos volt mindenki számára. Majd mondták, hogy haladjunk tovább. Ezzel a kör bezárult. Csak nekem volt bajom, a válságstábos csapat, a kollégám nem mondott semmit. Ott akkor nagyon csalódott voltam, mert nem én hívtam össze válságstábot. Mi történt a kollégámmal? Féltette az állását, megijedt? Sok kérdés merült fel bennem, a vége az lett, hogy én kavarom azt a bizonyosat.

2. történet – edzésen

Csapatedzésen vagyok. Két edző van egyik tartja a hét első alkalmát a másik a másodikat. Ez a megállapodás. A hét első edzésén az aznapi edző mondja mi a feladat. Hány kör, ismétlés szám stb. De a másik edző a köröket máshogy számolja. Az ötödik körben, mert az neki a negyedik, mondja, hogy még lesz egy kör. Én öt kört terveztem elvégezni. Láttam a csapaton, hogy sokan így voltak vele. Rajtam kívül mindenki lenyomott még egy plussz kört. Ezt a helyzetet sem értem. Lehet velem van a baj. Ha én lettem volna a napi edző akkor leállítom a másik kollégát, mert ma én tartom az edzést és majd az övén variáljon. A másik kérdés, hogy a többiekben mi játszódik le? „Hát ok, nem leszek puhány.” A „Pisti” sem hagyta abba, én sem fogom”. Nem érzem fairnek a helyzetet és ez okozott sokszor problémát. Régebben kiálltam olyanokért is, akik nem akarták, bár jól esett nekik. Azóta megtanultam, hogy én nem teszem amit nem akarok tenni. A többieknek pedig szintén szabad akarata van.

Én nem kezdtem el csinálni, vártam egy beszólást, hogy mi van ….. De elmaradt.

Miért csináljuk ezt? Miért viselkedünk így?

3. történet – edzésen 2

A lányom mikor öt éves volt jött velem edzésre. Mondtam neki, hogy annyit csináljon, amennyit bír, mivel ő még kicsi. Elkezdtük. Végigtollta. A végén még az edzővel is tartotta a lépést. Nem értettem, hogy egy öt éves kislány, hogyan bírja, oké, hogy az én lányom, de hát akkor is 🙂 .

Hazajöttünk. Lefekvés előtt sírt, hogy nagyon fáradt és hogy nagyon nehéz volt. Mondtam neki, hogy az edző és én is mondtuk neki, hogy annyit csináljon amennyit bír. Kérdeztem tőle, hogy miért tolta túl? Mondta, hogy nem tudta, hogy abba lehet hagyni. A felnőttek világában él, a társadalomban, az óvodában. Addigra már rájöttem, hogy erre kiemelten figyeljek és mégis így járunk. Sajnáltam és nem értettem, hogy mit tehettem volna, állítsam le?!

Szóval valahol ezek a történetek összeérnek. Azóta még jobban figyelek erre és háromszor megkérdezem tőle ha van valami nagyobb kihívás, hogy jusson eszébe ez a történet és álljon le ha úgy érzi.

Így neveltek minket. Fogadj szót, segíts másoknak. Az egyén boldogsága igazából nem számít.

Ezek miatt sokszor fekete báránynak érzem magam. Bár nem tudnék máshogy viselkedni. Inkább megtanultam nem túlzottan kiállni az emberekért. Az öt éves lányom már ezzel találkozik. Hiába mondták neki, hogy ne csinálja ha nem akarja az a gyengeség jele ha megáll. Pedig pont a saját lényed tisztelete.

Eszembe jutott még egy idekapcsolódó hétvégi sztori, melyből kiderül, hogy én is ember vagyok. Voltunk a gyerekekkel egy szabaduló szobában. Elmondta a játékvezető, hogy hatvan perc alatt kellene kiszabadulnunk és van öt segítségünk. Eltelt tíz perc mire ráeszméltem, hogy van öt segítségünk. Fülön csíptem a gondolatom. A hang a fejembe: „ugye nem akarsz pancsernek tünni aki segítéget kér”. „Mi nem szorulunk segítésgre, megoldjuk anélkül”.

Tíz percig nem is vettem észre, hogy mit mond a hang csak csináltam. Azután meghallottam és elengedtem és segítséget kértem a tizenegyedik percben. A sikeres szabadulás feltétele a hatvan percen kívül az öt segítség. Érted?

A fentiek amiket írtam mind félelemre épülnek. Sokszor volt konfliktusom mikor magamért vagy másokért kiálltam. Emiatt kerültem fegyelmi szituációkba. Soha nem ért hátrány amikor kiálltam az igazamért. Stresz és feszültség ért, de az élet minidg beavatkozott és megmentett. Miért vagyok ember, mivel ezeket már megtapasztaltam és tudom, mégis tíz perc eltelt mire rájöttem, hogy ami a fejembe lévő hang mond az csak egy gondolat. Ezért nehéz embernek lenni. Van a tested, van az agyad (EGO) és van a lelked. A lelked nem beszél csak érez, az agyad beszél és kérdez és aggódik és stresszel. Végzi a munkáját meg akar védeni. A test pedig a lélek fájdalmát elszenvedi és ezért leszel beteg.

Ez okozza, hogy nem akarsz a gondolataiddal lenni, mert egy idő után érzed a lelked. Ez megíjeszt téged és valamilyen tevékenységbe kezdel, hogy el tudd nyomni, vagy függőséghez nyúlsz. De miért? Mert azt mondja, hogy ki kell lépned a munkahelyedről vagy a párkapcsolatból. Ezt nem akarod hallani, mindent megteszel, hogy ne is halld. Mióta sokat vagyok magammal és meditálok és figyelek a lelkemre sokkal jobb az életem, de nagyon-nagyon nehéz, hisz egy gyerekkori programot kell felülírnod. 

Nem vagyok tökéletes, sok mindent tudok, de futok köröket. Most is tudom mit kellene tennem egy helyzetben és mégsem teszem. Miért? Mert nehéz. De ezzel nincs baj, elfogadom, hogy most nem tudok változni. Jövő héten pedig egyik percről a másikra megváltozik. Nincs egyik percről a másikra, ez is egy folyamat. Folyamatfejlesztő vagyok, tehát előbb utóbb tudok rajta fejleszteni. Az első lépés, hogy észre vedd magad… sok sikert!

Vagyis nem én, hanem apu. Ma lenne hetvenéves (nem tudtam, hogy ez egy szó, most már tudom ). Már hétfőn kitaláltam, hogy ma írok erről. A konkrét témám akkor még nem volt csak az évforduló témája. Szerette a kerek évfordulókat.

Magának szervezte mindig a kerek évfordulós partikat. A hatvanast is. Két éve halt meg, és azóta sokszor álmodtam vele. Ma is. Meg is lett a témám. Segített fentről.

Hat-hét körül szoktam felkelni. Éjfél körül elaludtam és ma is hét körül keltem. Sosem alszom vissza és ma jött egy érzés, hogy vasárnap van és visszaaludtam. Tízkor keltem! fel (az elmúlt években sem emlékszem ilyen esetre) és milyen jó, hogy hallgattam magamra. Apuval álmodtam.

Az álom egy érdekes dolog. Elvileg mindig álmodunk csak nem emlékszünk rá.

Fura álom volt, végig tudtam, hogy már meghalt, olyan volt, mint egy dokumentumfilm. Néztem és már tudtam, hogy nincs a világunkba. Nagyon jó volt és sok mindent csináltunk az álmomban. Hosszú volt sok-sok történéssel.

Az egyik legérdekesebb dolog, hogy nem tudjuk, hogy mennyi mindent is köszönhetünk a szüleinknek.  Látom a gyerekeimen, hogy tanítom őket és alkalmazzák tudat alatt és mikor beszélgetünk róla azt mondták, hogy nem tudják kitől tanulták, tudják és kész. Ez először rosszul esik, hisz nem a szél hordja ezeket össze. De amúgy másodlagos kérdés. Ennek még itt jelentősége lesz.

Az álomban sok mindent csináltunk, amit gyerekkoromban is. Mivel bádogos volt sokat voltam a tetőn, vitt magával, hogy segítsek neki, de nem szerettem. Türelme az nem volt én meg lassan tanulok, jó páros voltunk . Minden nyári szünetben a tetőn voltam, mint segédmunkás. Olyan helyekre vitt amit ha anyu tudott volna. Mindig azt akarta, hogy bádogos legyek. Én nem akartam, hóban, fagyban és szélben a hideg eszközökhöz nyúlni és egyáltalán kint lenni.

Viszont egy dolgot megtanultam a tetőn. Amire csak most jöttem rá. Emlékszel milyen probléma volt nekem fentebb . A problémamegoldás ez egy szuper képességem. Mikor dolgoztunk sokszor kellett improvizálni, mert sok dolog nem úgy volt ahogyan mondták, de meg kellett oldani minden váratlan helyzetet. Soha nem jöttünk úgy haza, hogy ne oldottuk volna meg. Egyetlen egyre sem emlékszem.

Én, pedig mindig azt mondom a gyerekeimnek, hogy „aki próbálja, annak sikerül”. Kiskorukban, ha valami sikerült akkor mindig a fentieket mondtam nekik és újra és újra próbálták. Nagyon büszke voltam magamra, hogy ezt tanítom nekik és hogy ezt én találtam ki. Amikor beszélgettem velük erről, akkor nem engem kötöttek ehhez a tanuláshoz, hanem ez úgy jött. Ez nem esett jól. Mondom oké, nem magyarázom akkor, csak örülök, mert nem is az lényeg hanem hogy kitartóak lettek és ez segíti őket.

Az álmomban is dolgoztunk valami tetőn és mit ad isten probléma akadt és apu megoldotta. Wow. Akkor jöttem rá, hogy innen van. Tényleg olyan volt mint egy film. Ennek köszönthetem, hogy karrieremben tudtam feljebb lépkedni operátorból a folyamatfejlesztési osztályig. Ezt tanítottam a gyerekeimnek is.

apu a tetőn kép

A másik, amiről már írtam, hogy mindenkivel szót értek. Ezt is láttam . Írtam erről korábban, most lebuktam (itt olvashatod). Az álomban is mindenkivel elbeszélgetett számára mindenki egyenlő volt. Tisztelt mindenkit. Mindenkivel szót értett, ha akart. Mondjuk ő mindenkivel, én már kevésbé. Nem vagyok olyan mindenkivel beszélgetős. Ilyen a jellemem.

Szóval a ma reggeli dokumentumfilmből sok minden kiderült.

apu én keleti átrajzolt

2009-ben vettük egy társasházi lakást a város közepén, új építésű és apuval együtt csináltuk, mert ő volt ott a bádogos. Mikor megnéztük nem is kezdték el a miénket építeni. Olyan volt mintha építkeznénk, de amúgy nem. A miénk volt a legjobb minőségű, mert rossz alapanyagot apu nem engedett beépíteni. Én terveztem mindent benne. Mikor megbeszéltük, hogy elválunk elhatároztam, hogy megveszem a másik felét. Három évig ragaszkodtam hozzá, hogy hogyan szerzem meg, és vártam, hogy eljöjjön az adásvétel napja.

Ragaszkodtam hozzá egyrészt apu miatt is, amiatt is, hogy én csináltam benne mindent. Jó szomszédok voltak, ugye ez fontos. Mert nem voltak, pl. szemben, csak befeketetésnek vették. Belvárosban volt. Könnyen kiadható/eladható. Jó elrendezésű. Amikor viszont közelgett az eladás napja, olvastam a ragaszkodásról, hogy ez egy negatív energia és fogva tart, mind személyek, mind tárgyak esetében. Nem értettem teljesen, csak elgondolkodtatott. Annyi történt, hogy felismertem, hogy én bizony ragaszkodok a lakáshoz.

 Elképzeltem, hogy ha nem ragaszkodnék hozzá akkor mi történne. Egy napra engedtem csak el. Bent a munkahelyemen kérdezték, hogy ha eladtuk hová fogok költözni, mondom maradok Hajdúböszörményben. Ingázni fogsz? Mivel ragaszkodtam a lakáshoz el sem gondolkodtam ezen a kérdésen. Kérdeztem magamtól, ingázni fogok?! Nem akartam, de nem foglalkoztam vele. Mondom Tiszaújvárosba biztosan nem költözöm, mert belváros, zajos, szmog, stb. Erre a kolléganőm szólt, hogy egy bácsi árul egy Tisza parti házat, de még nem hirdeti és ha kiderül, hamar elviszik. Zöld övezet. Tisza parti városrész az Erőmű Lakótelepen. A Tisza mellett. Elég közel. Az árvíz volt az első kérdésem, de mondták, hogy nem öntheti el fizikailag. Akkor ez pipa.

Mondom egy próbát megér: nem kell ingáznom, nem a városban van, stb. Ekkor 25%-on voltam, kb az elengedésben. Akkor sem hittem, hogy helyi lakos leszek.

Megnéztem és mikor beléptem a lakásba tudtam, hogy itt fogok lakni. Olyan érzésem volt, mintha mindig is itt éltem volna. 100% lett az elengedés. Egy másodperc alatt.

Azóta sokat tanultam erről a történetről:

„A valóságélményedet a történesekre adott válaszreakcióid határozzák meg. Ahogyan reagálsz a környezetre és amit kihozol a helyzetekből az határozza meg, hogy hogyan érzed magad és milyen lehetőségeket veszel észre.”

 Ez a mondat nagyon igaz.

Amikor ragaszkodsz blokkolod az élet által elérhető lehetőségek számát, egész pontosan nullára teszed. Ha nem engedem el, és a kollegina nem szól, vagy ha szól is nem figyelek rá, mert a régi lakás megszerzésén gondolkodom. Hiába jönnek sok jó lehetőség nem figyelnék rá, mert nem releváns.

Méretben akkora lakás, mint az eredeti. Zöld övezetben van, csendes nyugodt környéken. Galériás. Nem is tudtam, hogy van olyan társasházi lakás ami két szintes. Tehát ha kívánhattam volna, sem tudtam volna jobbat. Az embrek pedig, mintha más országban laknék. Szeretek itt élni.

2025-ben nem költöznék máshová, de 25% mindig adok az életnek, hogy a lehetőségek nyitva maradjanak. Csak megnézni… ki tudja?!