Vagyis nem én, hanem apu. Ma lenne hetvenéves (nem tudtam, hogy ez egy szó, most már tudom ). Már hétfőn kitaláltam, hogy ma írok erről. A konkrét témám akkor még nem volt csak az évforduló témája. Szerette a kerek évfordulókat.

Magának szervezte mindig a kerek évfordulós partikat. A hatvanast is. Két éve halt meg, és azóta sokszor álmodtam vele. Ma is. Meg is lett a témám. Segített fentről.

Hat-hét körül szoktam felkelni. Éjfél körül elaludtam és ma is hét körül keltem. Sosem alszom vissza és ma jött egy érzés, hogy vasárnap van és visszaaludtam. Tízkor keltem! fel (az elmúlt években sem emlékszem ilyen esetre) és milyen jó, hogy hallgattam magamra. Apuval álmodtam.

Az álom egy érdekes dolog. Elvileg mindig álmodunk csak nem emlékszünk rá.

Fura álom volt, végig tudtam, hogy már meghalt, olyan volt, mint egy dokumentumfilm. Néztem és már tudtam, hogy nincs a világunkba. Nagyon jó volt és sok mindent csináltunk az álmomban. Hosszú volt sok-sok történéssel.

Az egyik legérdekesebb dolog, hogy nem tudjuk, hogy mennyi mindent is köszönhetünk a szüleinknek.  Látom a gyerekeimen, hogy tanítom őket és alkalmazzák tudat alatt és mikor beszélgetünk róla azt mondták, hogy nem tudják kitől tanulták, tudják és kész. Ez először rosszul esik, hisz nem a szél hordja ezeket össze. De amúgy másodlagos kérdés. Ennek még itt jelentősége lesz.

Az álomban sok mindent csináltunk, amit gyerekkoromban is. Mivel bádogos volt sokat voltam a tetőn, vitt magával, hogy segítsek neki, de nem szerettem. Türelme az nem volt én meg lassan tanulok, jó páros voltunk . Minden nyári szünetben a tetőn voltam, mint segédmunkás. Olyan helyekre vitt amit ha anyu tudott volna. Mindig azt akarta, hogy bádogos legyek. Én nem akartam, hóban, fagyban és szélben a hideg eszközökhöz nyúlni és egyáltalán kint lenni.

Viszont egy dolgot megtanultam a tetőn. Amire csak most jöttem rá. Emlékszel milyen probléma volt nekem fentebb . A problémamegoldás ez egy szuper képességem. Mikor dolgoztunk sokszor kellett improvizálni, mert sok dolog nem úgy volt ahogyan mondták, de meg kellett oldani minden váratlan helyzetet. Soha nem jöttünk úgy haza, hogy ne oldottuk volna meg. Egyetlen egyre sem emlékszem.

Én, pedig mindig azt mondom a gyerekeimnek, hogy „aki próbálja, annak sikerül”. Kiskorukban, ha valami sikerült akkor mindig a fentieket mondtam nekik és újra és újra próbálták. Nagyon büszke voltam magamra, hogy ezt tanítom nekik és hogy ezt én találtam ki. Amikor beszélgettem velük erről, akkor nem engem kötöttek ehhez a tanuláshoz, hanem ez úgy jött. Ez nem esett jól. Mondom oké, nem magyarázom akkor, csak örülök, mert nem is az lényeg hanem hogy kitartóak lettek és ez segíti őket.

Az álmomban is dolgoztunk valami tetőn és mit ad isten probléma akadt és apu megoldotta. Wow. Akkor jöttem rá, hogy innen van. Tényleg olyan volt mint egy film. Ennek köszönthetem, hogy karrieremben tudtam feljebb lépkedni operátorból a folyamatfejlesztési osztályig. Ezt tanítottam a gyerekeimnek is.

apu a tetőn kép

A másik, amiről már írtam, hogy mindenkivel szót értek. Ezt is láttam . Írtam erről korábban, most lebuktam (itt olvashatod). Az álomban is mindenkivel elbeszélgetett számára mindenki egyenlő volt. Tisztelt mindenkit. Mindenkivel szót értett, ha akart. Mondjuk ő mindenkivel, én már kevésbé. Nem vagyok olyan mindenkivel beszélgetős. Ilyen a jellemem.

Szóval a ma reggeli dokumentumfilmből sok minden kiderült.

apu én keleti átrajzolt