Egy ideális helyzetben nekem is van egy véleményem, és neked is.
Egy ideális helyzetben nem akarlak meggyőzni mindenáron az igazamról. Elmondom, amit gondolok, te is elmondod, amit gondolsz. Meghallgatjuk egymást, és lehet, hogy este, lefekvés előtt még átgondoljuk a másik nézőpontját. Talán tanulunk belőle. Talán nem. De el tudjuk fogadni, hogy nem kell mindenben egyformának lennünk.

De szép is lenne.

Akkor miért nem ezt csináljuk?

Azért, mert nem tanultunk meg vitázni, csak oldalt választani.

Már gyerekkorban sem erre nevelnek minket. Nem a kérdezés kap jutalmat, hanem az engedelmesség. Sokszor nem az a fontos, hogyan gondolkodsz, hanem az, hogy megfelelj. Egy ilyen közegből könnyen olyan felnőtt lesz, aki nem vitázni tud, hanem vagy alkalmazkodik, vagy támad.

Én is ilyen mintát láttam otthon. Akkor még nem tudtam, hogy agresszíven kommunikálok. Ma már nehéz ezt elképzelni rólam azoknak, akik csak az utóbbi években ismertek meg. Sokan azt mondják, biztosan túlzok. Pedig nem.

2014-et írtunk. Jelentkeztem mentornak annál a cégnél, ahol akkor dolgoztam. Részt kellett vennem egy AC/DC teszten – nem az együttes koncertjén 🙂 –, hanem egy olyan kiválasztási helyzetben, ahol szakemberek figyelték, hogyan viselkedünk különböző szimulációs feladatok közben.

A végén azt mondták, hogy nem vagyok alkalmas mentornak.

El tudod képzelni, hogyan fogadja ezt egy agresszíven kommunikáló ember. Nem kérdeztem. Nem gondolkodtam. Támadtam. Mi az, hogy nem vagyok alkalmas?

Szegény Eszter hozta nekem a rossz hírt. Kialakult egy kisebb „vita”, majd lezárta a beszélgetést, és kiment. Én még mindig dühös voltam. Aztán visszajött. Kinyitotta az ajtót, visszalépett abba a helyzetbe, ahonnan a legtöbben inkább menekültek volna, és csak ennyit mondott:

Pont azért nem vagy alkalmas mentornak, mert most is agresszíven viselkedtél.

Aztán kiment.

Utólag visszagondolva: ehhez bátorság kellett. Nagy bátorság.

Én pedig innen számítom azt a pontot, amikor elkezdtem dolgozni magamon. Beláttam, hogy ezzel a működéssel nem fogok előrejutni. Hálás vagyok Eszternek, hogy ezt akkor megtette. Utána jelentkeztem céges képzésekre, és ott megtudtam, hogy az agresszivitási szintem 30-ból 28 volt. Öt évvel később már 12. Ez hosszú út volt, és büszke vagyok rá, mert van, akinek egy egész élet sem elég ahhoz, hogy változtasson.

Visszatérve a kommunikációra: sokszor nem azt mondjuk, hogy „én ezt másképp látom”, hanem inkább így éljük meg:

• ha ezt megkérdőjelezed, engem kérdőjelezel meg,
• ha nem értesz egyet velem, akkor nem tisztelsz,
• ha más oldalon állsz, akkor ellenem vagy.

Pedig itt kezdődik a baj.

Most ne az országot nézzük. Nézzünk inkább egy átlagos családot. Ott is jelen van a kommunikáció minden formája. Leegyszerűsítve háromféle működés jelenhet meg: passzív, agresszív és asszertív.

A passzívan kommunikáló ember többnyire visszahúzódóbb. Ritkán beszél az érzéseiről, az igényeiről, és sokszor a véleményét sem mondja ki nyíltan. Inkább csendben marad, elkerüli a konfliktust, alkalmazkodik. Kívülről sokszor békésnek tűnik, belül viszont lehet, hogy tele van ki nem mondott feszültséggel.

Az agresszíven kommunikáló ember ezzel szemben gyakran uralja a beszélgetést. Félbeszakít másokat, hamarabb beszél, mint gondolkodik, és erőteljesen fejezi ki a gondolatait, érzéseit. Ettől könnyen feszültség és konfliktus alakul ki körülötte. Én ezt a működést jól ismerem, mert sokáig benne éltem.

A harmadik út az asszertív kommunikáció. Ez lenne az egészségesebb forma, de ettől még egyáltalán nem könnyű. Nem megy automatikusan, és nem működik magától minden helyzetben. Ezt én is évek alatt tanultam. Megmutattam a gyerekeimnek is, és egy hónappal később a lányom azt mondta: nehéz alkalmazni. És milyen igaza van. Tényleg nehéz. De ha valaki megtanulja, sokkal gyorsabban és tisztábban halad az életben.

És itt jön a valódi kérdés:

Te szabad vagy?

Ki mered mondani, amit gondolsz?
És ami talán még nehezebb: el tudod viselni, ha valaki más egészen mást gondol?

A legtöbbször már az elsővel is gond van, mert félünk. És itt már meredekebb terepre érünk.

Nézzünk megint egy átlagos családot. Vajon ott mindenki mindent kimondhat? Vajon asszertívan, elfogadóan fordulunk egymás felé? Végig hallgatjuk egymást? Elfogadjuk a másikat olyannak, amilyen?

A legtöbb családban nem.

Már gyerekként is rengeteg titkunk van. Sok érzést, gondolatot, félelmet nem osztunk meg otthon, mert pontosan tudjuk, mi lesz a válasz. Tudjuk, mikor jön a bagatellizálás, mikor jön a kioktatás, a lehurrogás vagy éppen a hallgatás.

És ha már otthon sem lehet igazán szabadon beszélni, akkor mégis mit várunk egy országtól, egy társadalomtól?

Én már tudom, milyen az, amikor az ember belül nem szabad.
Amikor támad, mert fél.
Amikor uralni akar, mert nem tud kapcsolódni.
Amikor nem meghallgatni akar, hanem győzni.
Ezért ma már azt gondolom: a szabadság nem politikai kérdésként kezdődik, hanem emberiként.
Otthon. Egy családban. Két ember között. Egy beszélgetésben.

Ez egy igen érdekes téma. Az életben többször találkoztam már kirívó esetekkel.

1. történet -munkahelyi adok-kapok

Ez egy munkahelyi történet. Volt egy kollégám és én, illetve felettünk egy vezető, alattunk pedig 4-4 beosztott. Ha ki kell állni valakiért akkor én megteszem, főleg, ha az igazságérzetemet sérti, ha semmi esélyem akkor is. Ilyen vagyok.

Voltak harcaim a vezetőmmel, ez idáig rendben van. Sokaknak van. A kollégám viszont konfliktuskerülő volt és nem állt bele dolgokba. Ez is rendben van, ő mindig is ilyen volt. Most ne vizsgáljuk, hogy konfliktuskerülő, hogyan lehet vezető. Történt egy napon, hogy ez a kollégám válság megbeszélést hívott össze, hogy együtt küzdjünk az „elnyomás” ellen. Jól tükrözi az akkori helyzetet, hogy ha már ő írja ki, akkor ott komoly a baj és nem csak nekem van üldözési mániám :).

A vége az lett, hogy egy nagy csapatmegbeszélés kezdődött, ahol minden érintett ott volt és megjelent a személyügy is. Elindult a tegyük ki a halat az asztalra, tehát mindenki mondja el mi a baja. Én kezdtem, de a nézőpontom már előtte is világos volt mindenki számára. Majd mondták, hogy haladjunk tovább. Ezzel a kör bezárult. Csak nekem volt bajom, a válságstábos csapat, a kollégám nem mondott semmit. Ott akkor nagyon csalódott voltam, mert nem én hívtam össze válságstábot. Mi történt a kollégámmal? Féltette az állását, megijedt? Sok kérdés merült fel bennem, a vége az lett, hogy én kavarom azt a bizonyosat.

2. történet – edzésen

Csapatedzésen vagyok. Két edző van egyik tartja a hét első alkalmát a másik a másodikat. Ez a megállapodás. A hét első edzésén az aznapi edző mondja mi a feladat. Hány kör, ismétlés szám stb. De a másik edző a köröket máshogy számolja. Az ötödik körben, mert az neki a negyedik, mondja, hogy még lesz egy kör. Én öt kört terveztem elvégezni. Láttam a csapaton, hogy sokan így voltak vele. Rajtam kívül mindenki lenyomott még egy plussz kört. Ezt a helyzetet sem értem. Lehet velem van a baj. Ha én lettem volna a napi edző akkor leállítom a másik kollégát, mert ma én tartom az edzést és majd az övén variáljon. A másik kérdés, hogy a többiekben mi játszódik le? „Hát ok, nem leszek puhány.” A „Pisti” sem hagyta abba, én sem fogom”. Nem érzem fairnek a helyzetet és ez okozott sokszor problémát. Régebben kiálltam olyanokért is, akik nem akarták, bár jól esett nekik. Azóta megtanultam, hogy én nem teszem amit nem akarok tenni. A többieknek pedig szintén szabad akarata van.

Én nem kezdtem el csinálni, vártam egy beszólást, hogy mi van ….. De elmaradt.

Miért csináljuk ezt? Miért viselkedünk így?

3. történet – edzésen 2

A lányom mikor öt éves volt jött velem edzésre. Mondtam neki, hogy annyit csináljon, amennyit bír, mivel ő még kicsi. Elkezdtük. Végigtollta. A végén még az edzővel is tartotta a lépést. Nem értettem, hogy egy öt éves kislány, hogyan bírja, oké, hogy az én lányom, de hát akkor is 🙂 .

Hazajöttünk. Lefekvés előtt sírt, hogy nagyon fáradt és hogy nagyon nehéz volt. Mondtam neki, hogy az edző és én is mondtuk neki, hogy annyit csináljon amennyit bír. Kérdeztem tőle, hogy miért tolta túl? Mondta, hogy nem tudta, hogy abba lehet hagyni. A felnőttek világában él, a társadalomban, az óvodában. Addigra már rájöttem, hogy erre kiemelten figyeljek és mégis így járunk. Sajnáltam és nem értettem, hogy mit tehettem volna, állítsam le?!

Szóval valahol ezek a történetek összeérnek. Azóta még jobban figyelek erre és háromszor megkérdezem tőle ha van valami nagyobb kihívás, hogy jusson eszébe ez a történet és álljon le ha úgy érzi.

Így neveltek minket. Fogadj szót, segíts másoknak. Az egyén boldogsága igazából nem számít.

Ezek miatt sokszor fekete báránynak érzem magam. Bár nem tudnék máshogy viselkedni. Inkább megtanultam nem túlzottan kiállni az emberekért. Az öt éves lányom már ezzel találkozik. Hiába mondták neki, hogy ne csinálja ha nem akarja az a gyengeség jele ha megáll. Pedig pont a saját lényed tisztelete.

Eszembe jutott még egy idekapcsolódó hétvégi sztori, melyből kiderül, hogy én is ember vagyok. Voltunk a gyerekekkel egy szabaduló szobában. Elmondta a játékvezető, hogy hatvan perc alatt kellene kiszabadulnunk és van öt segítségünk. Eltelt tíz perc mire ráeszméltem, hogy van öt segítségünk. Fülön csíptem a gondolatom. A hang a fejembe: „ugye nem akarsz pancsernek tünni aki segítéget kér”. „Mi nem szorulunk segítésgre, megoldjuk anélkül”.

Tíz percig nem is vettem észre, hogy mit mond a hang csak csináltam. Azután meghallottam és elengedtem és segítséget kértem a tizenegyedik percben. A sikeres szabadulás feltétele a hatvan percen kívül az öt segítség. Érted?

A fentiek amiket írtam mind félelemre épülnek. Sokszor volt konfliktusom mikor magamért vagy másokért kiálltam. Emiatt kerültem fegyelmi szituációkba. Soha nem ért hátrány amikor kiálltam az igazamért. Stresz és feszültség ért, de az élet minidg beavatkozott és megmentett. Miért vagyok ember, mivel ezeket már megtapasztaltam és tudom, mégis tíz perc eltelt mire rájöttem, hogy ami a fejembe lévő hang mond az csak egy gondolat. Ezért nehéz embernek lenni. Van a tested, van az agyad (EGO) és van a lelked. A lelked nem beszél csak érez, az agyad beszél és kérdez és aggódik és stresszel. Végzi a munkáját meg akar védeni. A test pedig az EGO fájdalmát elszenvedi és ezért leszel beteg.

Ez okozza, hogy nem akarsz a gondolataiddal lenni, mert egy idő után érzed a lelked. Ez megíjeszt téged és valamilyen tevékenységbe kezdel, hogy el tudd nyomni, vagy függőséghez nyúlsz. De miért? Mert azt mondja, hogy ki kell lépned a munkahelyedről vagy a párkapcsolatból. Ezt nem akarod hallani, mindent megteszel, hogy ne is halld. Mióta sokat vagyok magammal és meditálok és figyelek a lelkemre sokkal jobb az életem, de nagyon-nagyon nehéz, hisz egy gyerekkori programot kell felülírnod. 

Nem vagyok tökéletes, sok mindent tudok, de futok köröket. Most is tudom mit kellene tennem egy helyzetben és mégsem teszem. Miért? Mert nehéz. De ezzel nincs baj, elfogadom, hogy most nem tudok változni. Jövő héten pedig egyik percről a másikra megváltozik. Nincs egyik percről a másikra, ez is egy folyamat. Folyamatfejlesztő vagyok, tehát előbb utóbb tudok rajta fejleszteni. Az első lépés, hogy észre vedd magad… sok sikert!