2015. tavaszán az új házunk ablakából nézek ki az utcára. Mindenem megvan, van feleségem, van egy fiam és egy lányom, egy új lakásunk, autónk, munkánk és van családunk. Egy dolog nincs meg a boldogságom. Ekkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy hol vesztettem el magam….
Én akartam ezeket a dolgokat? Igen, részben.
Nyolcadikos voltam, amikor ültem a padban a suliban és a jövőt terveztem. Szerettem volna egy fiú és egy lány gyereket. Követtem a társadalmi utat. Mint mindig a folyamat során azért jöttek a belső hangok (erről majd később), amiket jelentem sikeresen elnyomtam. Ez okozta, hogy nézek ki az ablakon és ürességet érzek.
Eközben néz rám egy hajléktalan külsejű és azt gondolja, hogy milyen jó neki vagy lehet sajnált, csak akkor még nem tudtam :), hogy tudja, hogy tudom. Persze, hozzá képest jó, de a magam világában nem voltam boldog. Bár akkor ehettem amikor akartam, és nem áztam ha esett az eső. Minden csak nézőpont kérdése.
Ezt a pillanatot sosem felejtem el, mivel akkor tudtam, hogy minden meg fog változni. nem tudtam hogyan, de újra fogom rajzolni a Sikeres Élet térképét…