Egy ideális helyzetben nekem is van egy véleményem, és neked is.
Egy ideális helyzetben nem akarlak meggyőzni mindenáron az igazamról. Elmondom, amit gondolok, te is elmondod, amit gondolsz. Meghallgatjuk egymást, és lehet, hogy este, lefekvés előtt még átgondoljuk a másik nézőpontját. Talán tanulunk belőle. Talán nem. De el tudjuk fogadni, hogy nem kell mindenben egyformának lennünk.
De szép is lenne.
Akkor miért nem ezt csináljuk?
Azért, mert nem tanultunk meg vitázni, csak oldalt választani.
Már gyerekkorban sem erre nevelnek minket. Nem a kérdezés kap jutalmat, hanem az engedelmesség. Sokszor nem az a fontos, hogyan gondolkodsz, hanem az, hogy megfelelj. Egy ilyen közegből könnyen olyan felnőtt lesz, aki nem vitázni tud, hanem vagy alkalmazkodik, vagy támad.
Én is ilyen mintát láttam otthon. Akkor még nem tudtam, hogy agresszíven kommunikálok. Ma már nehéz ezt elképzelni rólam azoknak, akik csak az utóbbi években ismertek meg. Sokan azt mondják, biztosan túlzok. Pedig nem.
2014-et írtunk. Jelentkeztem mentornak annál a cégnél, ahol akkor dolgoztam. Részt kellett vennem egy AC/DC teszten – nem az együttes koncertjén 🙂 –, hanem egy olyan kiválasztási helyzetben, ahol szakemberek figyelték, hogyan viselkedünk különböző szimulációs feladatok közben.
A végén azt mondták, hogy nem vagyok alkalmas mentornak.
El tudod képzelni, hogyan fogadja ezt egy agresszíven kommunikáló ember. Nem kérdeztem. Nem gondolkodtam. Támadtam. Mi az, hogy nem vagyok alkalmas?
Szegény Eszter hozta nekem a rossz hírt. Kialakult egy kisebb „vita”, majd lezárta a beszélgetést, és kiment. Én még mindig dühös voltam. Aztán visszajött. Kinyitotta az ajtót, visszalépett abba a helyzetbe, ahonnan a legtöbben inkább menekültek volna, és csak ennyit mondott:
Pont azért nem vagy alkalmas mentornak, mert most is agresszíven viselkedtél.
Aztán kiment.
Utólag visszagondolva: ehhez bátorság kellett. Nagy bátorság.
Én pedig innen számítom azt a pontot, amikor elkezdtem dolgozni magamon. Beláttam, hogy ezzel a működéssel nem fogok előrejutni. Hálás vagyok Eszternek, hogy ezt akkor megtette. Utána jelentkeztem céges képzésekre, és ott megtudtam, hogy az agresszivitási szintem 30-ból 28 volt. Öt évvel később már 12. Ez hosszú út volt, és büszke vagyok rá, mert van, akinek egy egész élet sem elég ahhoz, hogy változtasson.
Visszatérve a kommunikációra: sokszor nem azt mondjuk, hogy „én ezt másképp látom”, hanem inkább így éljük meg:
- ha ezt megkérdőjelezed, engem kérdőjelezel meg,
- ha nem értesz egyet velem, akkor nem tisztelsz,
- ha más oldalon állsz, akkor ellenem vagy.
Pedig itt kezdődik a baj.
Most ne az országot nézzük. Nézzünk inkább egy átlagos családot. Ott is jelen van a kommunikáció minden formája. Leegyszerűsítve háromféle működés jelenhet meg: passzív, agresszív és asszertív.
A passzívan kommunikáló ember többnyire visszahúzódóbb. Ritkán beszél az érzéseiről, az igényeiről, és sokszor a véleményét sem mondja ki nyíltan. Inkább csendben marad, elkerüli a konfliktust, alkalmazkodik. Kívülről sokszor békésnek tűnik, belül viszont lehet, hogy tele van ki nem mondott feszültséggel.
Az agresszíven kommunikáló ember ezzel szemben gyakran uralja a beszélgetést. Félbeszakít másokat, hamarabb beszél, mint gondolkodik, és erőteljesen fejezi ki a gondolatait, érzéseit. Ettől könnyen feszültség és konfliktus alakul ki körülötte. Én ezt a működést jól ismerem, mert sokáig benne éltem.
A harmadik út az asszertív kommunikáció. Ez lenne az egészségesebb forma, de ettől még egyáltalán nem könnyű. Nem megy automatikusan, és nem működik magától minden helyzetben. Ezt én is évek alatt tanultam. Megmutattam a gyerekeimnek is, és egy hónappal később a lányom azt mondta: nehéz alkalmazni. És milyen igaza van. Tényleg nehéz. De ha valaki megtanulja, sokkal gyorsabban és tisztábban halad az életben.
És itt jön a valódi kérdés:
Te szabad vagy?
Ki mered mondani, amit gondolsz?
És ami talán még nehezebb: el tudod viselni, ha valaki más egészen mást gondol?
A legtöbbször már az elsővel is gond van, mert félünk. És itt már meredekebb terepre érünk.
Nézzünk megint egy átlagos családot. Vajon ott mindenki mindent kimondhat? Vajon asszertívan, elfogadóan fordulunk egymás felé? Végig hallgatjuk egymást? Elfogadjuk a másikat olyannak, amilyen?
A legtöbb családban nem.
Már gyerekként is rengeteg titkunk van. Sok érzést, gondolatot, félelmet nem osztunk meg otthon, mert pontosan tudjuk, mi lesz a válasz. Tudjuk, mikor jön a bagatellizálás, mikor jön a kioktatás, a lehurrogás vagy éppen a hallgatás.
És ha már otthon sem lehet igazán szabadon beszélni, akkor mégis mit várunk egy országtól, egy társadalomtól?
Én már tudom, milyen az, amikor az ember belül nem szabad. Amikor támad, mert fél. Amikor uralni akar, mert nem tud kapcsolódni. Amikor nem meghallgatni akar, hanem győzni. Ezért ma már azt gondolom: a szabadság nem politikai kérdésként kezdődik, hanem emberiként. Otthon. Egy családban. Két ember között. Egy beszélgetésben.