2012. tavaszán az új házunk ablakából nézek ki az utcára. Mindenem megvan, van feleségem, van egy fiam és egy lányom, egy új lakásunk, autónk, munkánk és van családunk. Egy dolog nincs meg a boldogságom. Ekkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy hol vesztettem el magam. Miért nem örülök annak ami van?!
Én akartam ezeket a dolgokat? Igen. Részben. Nyolcadikos voltam amikor ültem a padban a suliban és a jövőt terveztem. Szerettem volna egy fiút meg egy lányt. Követtem a társadalmi utat. Mint mindig a folyamat során azért jöttek a belső hangok (erről majd később), amiket jelentem sikeresen elnyomtam. Ez okozta, hogy nézek ki az ablakon és ürességet érzek. Eközben néz rám egy hajléktalan és azt gondolja, hogy milyen jó neki. Persze, hozzá képest jó, de a magam világában nem voltam boldog. Bár akkor ehettem amikor akartam és nem áztam ha esett az eső. Minden csak nézőpont kérdése.